Bevezetésnek egy részlet Guy Richie legjobb filmjéből.
Visszapörgetve az eseményeket, megpróbálok részletes beszámolót írni, aztán ami kimarad majd theAniCat kiegészíti :)
Ami viszont biztos, nagyon megérte és a repülés soha nem lesz a kedvenc közlekedési formám.
Ami azt illeti, nem egyszerű összeszedni az egész utat fejben. Esténként gondoltam rá, hogy csinálhatnék feljegyzéseket, amik megkönnyítik majd, de túl fáradt voltam hozzá.
Az utazásra számoltunk egy-egy teljes napot, így utólag bölcs döntés volt. London nem a világ vége, de mégis egész nap seggelni kellett, hogy oda, majd haza érjünk. Az út nagyobb részét az itthoni utazás tette ki, mert igaz, hogy autópálya van Pécsről Pestre, de ha nem akarom a gatyámat is beletankolni a kisautóba, akkor nem taposhatom ki a padlón a pedált. Nem is száguldásra tervezték. Normál városi tempónál, és 100 körül a pályán, nyári gumival - nyáron persze - 5-5,3 között eszik, nagyon barátságosan. Na most azért nem kíméltem ennyire, 110-nél csak ott mentem lassabban a pályán ahol a tábla írta, inkább 120 körül, meg is lett az eredmény. Hazafelé kímélőbb, de nem kímélő üzemmel 6.4 liter, ha ebből leveszem a lefelé jövetet, akkor látszik, miért is szoktam kímélni. Azért a majd 1.5 liter különbségért.
Szóval 3 és negyed óra, és már fent is voltunk a vecsési autónapköziben, ahol hétfőig megőrzik az autót. onnan kivittek a reptérre, hétfőn meg jönnek értünk. Kényelmes, rugalmas, viszonylag olcsó és még a városban sem kell keveregni - nekünk találták ki. Bár útközben a sofőr elmesélte, hogy a reptéri árak és a taxis tarifák mellett még Pestről is sokan élnek a lehetőséggel.
A reptér szép nagy, annyira szerencsére nem, hogy ismeretlenül is elvesszünk benne. Kezünkben a beszállókártyákkal tanácstalanul nézelődtünk, hogy akkor merre is kellene mennünk. Mert őszintén szólva, sehol nem találtam egy amolyan folyamatábrát, hogy mit és milyen sorrendben kell végigvinni, hogy annak a szabályos repülőutunk legyen a vége. Az online foglalásnál a helyi mókából a "check-in"-t már letudtuk. Az nem volt egyértelmű, hogy mikor is kellene nekünk a következő lépéshez menni, amit biztonsági ellenőrzések tarkítanak. Ez már csak azért is zavart, mert a pár éve meghozott szabályok miatt, 100ml-nél nagyobb folyadékot nem lehet felvinni a gépre és azt már itt el is veszik, ha mégis megpróbálnád. ez még megspékelve azzal az ijesztegetéssel, hogy húúú, hamar be kell csekkolni, szépen összekavart. Nomeg, nem a duty free-ből akartam iszogatni arra a röpke két órára, amit ajánlanak a felszállás előtt, azt a két órát nem is említve, amíg mondjuk leszállunk és normális áron vízhez jutunk.
Ezt megelőzendő, még a kocsi napköziben feltankoltam, aztán ott is hagytuk a vízkészleteket, majd a reptéren gyors wc roham után megindultunk, hogy ide nekünk a szekusokat. A kirakott tábla azért lelassított, miszerint nem csak 100ml-nél kisebb folyadék maradhat nálunk - jó hogy külön nem küldtek el pisilni mindenkit - hanem azt zacskózzuk is be. Persze az ott lévő boltban kapható zacskóba - offkorsz. Mellékesen megjegyzem, hogy visszafelé, a londoni reptéren dobozszám voltak tök ingyen kirakva ugyanezek a zacskók, kis pakolófelülettel, szemléltető tárgyakkal és szelektív gyűjtő szemetesekkel együtt, hogy könnyebb legyen a dolog. Itthon csak rád szólnak, aztán visszaküldenek zacskót venni. :)
Irány az átvilágítás! Vicces volt, hogy itt már mindenki angolul kezdte a mondókáját, majd egy fél válasz mondat után máris magyarul folytatta, amikor ráébredt, hogy csak honfitársak vagyunk, nem külföldiek. A táskákból itthon alaposan kipakoltunk mindent, ami gondot okozhatott volna, az átvilágításhoz pedig kiművelődtünk - mindent le kell venni, pulóverig, cipőt is ami nem rövid. A zsebekben meg csak papír maradjon. Ez azért eszembe juttatta a nadrágszíj nélkül átsétáló ürge poénját, akit megkérnek, hogy emelje fel mindkét kezét és igen, a gatyája lecsúszik. Én is így jártam volna, de szerencsére már az orvosi fém nyomai is eltűntek belőlem, így nem volt gond.
Ezután átsétáltunk a duty free részen, beszerezve Vincentnek a szükséges gömbiszörp ellátmányt. A másik kérését, a túrórudit a táskában hoztuk, az nem érdekelt senkit. Ebből a szempontból nem értem teljesen ezt a folyadék korlátozást. Azon túl, hogy így a elég sok mindennek a kivitelét korlátozzák és a vámmentes boltokat támogatják, az utóbbi időben történő bevezetés valami biztonsági dolog is lehet mögötte. Valószínűleg az, hogy robbanószer előállításhoz lehet olyan anyagokat felvinni, ami önmagukban ártalmatlanok és nehéz kiszúrni őket akár kutyával is, összekeverve meg kész a bumm. Bár ha belegondolunk, párszor 100 mili és máris épp elég nagy lyukat üthetsz azon a tojáshéjon, hogy leessen.
A belső részen elfogyasztottuk az első hamburgerünket, amit nem biztos, hogy megteszünk, ha tudjuk, h mennyit fogunk még enni a hétvégén. De nem panaszkodom, igen finom burgereket tudnak odakint összedobni. A majdnem 2 óra szinte elrepült, nézelődtünk kicsit, hazatelefonáltunk megnyugtatásképpen, nézegettük a kinti területen a repülőket, találgatva, melyik is lesz a mienk. Az később derült ki, hogy nem is volt még ott. Majd lesétáltunk a kapuhoz, megmutattuk a személyit a rendőrbácsinak, aki jót mosolygott rajta és egy szép hosszú sorban megvártuk, hogy ellenőrizzék a beszállókártyát, majd betereljenek egy beszálló csápnak kinéző folyósóba. De ez beszállás helyett egy rácsokkal körbevett szabadtéri folyosóba, majd nagyobb méretű bádog bódéba vezetett. És egy újabb sorba. Itt megint megnézték a kártyát, meg a személyit is. Ellenben a csomagokat sehol nem mérték le. Mivel itthon nincs mérleg, nem tudtuk lemérni, vajon mennyit lehet még pakolni. Azt persze nem árulták el, hogy a kézi poggyászodat nem is fogják lemérni. Csak sulykolják, h 10kg a határ. A bőröndre... mindegy.
Miután befutott a gép némi késéssel, kitereltek minket, majd a hátsó lépcsőn fel a gépbe. Itt már a lépcső nem tetszett, elég meredek és imbolygós volt, de tudtam, ez még semmi. Miután átverekedtük magunkat a jó magyar szokás szerint a folyosón megálló és pakoló emberek között, bedobáltuk a csomagokat és leültünk. Pár perc múlva mindenki így tett, az ajtókat becsukták, az utaskísérők pedig belekezdtek a táncukba, elmutogatva, merre vannak a kijáratok, mit kell csinálni, ha leesnek az oxigén maszkok, és hogy az ülés alól ne a szomszéd bakancsát kapd elő mentőmellény gyanánt, ha esetleg vízbe esnénk. Szívderítő kilátások. Közben a gép elkezdett gurulni fel és alá, teljesen olyan érzés volt mintha egy nagy busszal utaznánk. Meg is jegyeztem, hogy ez a módszer kedvemre való lenne, csak semmi szállingózás.
Persze a pilóta nem így gondolta, rátolta a kakaót, mi meg préselődtünk az ülésbe egy kicsit és egyszer csak éreztem, hogy hopp, nincs zötyögés, viszont lebeg a seggem. És emelkedik. És rázkódik. Felszálltunk és meredeken törünk felfelé mint a talajvíz. Sajnos itthon még a levegőben is kátyúsak az utak, ugyanis amíg nem értünk fel az utazó magasságra, különböző légáramlatok gondoskodtak arról, hogy próbáljam meg nyugodtan kitépni az ülés karfát. Ja igen, a masszív tériszony és a rázósabb felszállás nem a legjobb kombináció ilyen esetben.
Egyszer kíváncsiságból kitekintettem az ablakon. Nos, elég nagy hiba volt: alattunk kb 1000 méterre ferdén álló panelházak kacsintottak vissza, amire én csak még inkább kapaszkodtam a karfába. Nem mintha ez józan ésszel végig gondolva segítene bármit is. De a pánik nem olyan dolog, ami köszönőviszonyban van a józan ésszel - ilyenkor ledermedek és egy centit sem semerre. Szóval emelkedtünk, rázkódtunk kicsi, a kapitány elnézést is kért a kis légörvények miatt - nem akartam tudni, milyen lenne a nagy. Végülis, annak idején Howard Hughes is azzal forradalmasította a polgári légi közlekedést, hogy magasabbra vitte az útvonalakat, oda, ahol már nem rázkódik a gép. Amikor elértük ezt a magasságot, már csak időnként mozdult meg a repcsi. Balszerencsémre a kíváncsiságom győzött - mégsem repülök minden nap, szerencsére - kinéztem, hogy meglessem a felhőket, arról azt mondták, békés. Persze, meg a nagy maci szerszámát. Alattad pár ezer méterrel felhők engem cseppet sem zavar kevésbé, mint ugyanott szilárd talajt látni.
A lassan múló időt barkhóbázással ütöttük el, ezért nagyon hálás is voltam, olyankor olyan érzés volt, mintha csak vonatkoznánk. A leszállás határozottan simábbra sikerült, szépen ereszkedtünk, nem mondom h élveztem, de rázkódások és égi kátyúk nélkül viselhetőbb a dolog. Már egészen lent voltunk, amikor a következő párbeszéd zajlott le:
- Leszálltunk!
- Tényleg? - (bumm) nagy csattanás, rázkódás - Na, most szálltunk le!
Innentől már csak azt kellett megvárni, amíg a helyére bamakózik a gép. Felkaptuk a cuccokat és irány kifelé. Szép hosszú lejtős lépcsőn. Ami azt illeti, első pillanatra meglepett, hogy kiszálláskor egy teljesen ismeretlen kép fogad. Persze, tudtam hogy hol vagyunk, meg mi történt, de abban a konzervdobozban szerencsére korlátozott a kilátás, így nem volt meg a "megérkeztünk" érzés. Ezután betereltek minket az épületbe, itt pár munkás jót nevetett a hosszú kabátomon, ami zavart volna, ha sokan nem hasonlóan poénkodnának, amikor meglátják. (Ez egy lábszár alsó részéig érő, fekete bőr kabát, amiről mindenki a mátrixra gondol. Az mellékes infó, hogy ott elenyésző részben voltak bőr kabátok, a legtöbb hosszú kabát vékony szövet volt. Ezt a kabátot a Penge című film alapján néztem ki magamnak :) )
Bent elkezdtünk végig trappolni a labirintuson. Óriási plakátokkal hirdették, hogy 6-8 font és már be is visznek a városba, nagyszerű. Először letámadtunk egy standot, amiről kiderült, hogy vonat jegyeket árul, szóval mi lepattanóként mentünk tovább. Nem volt kínos :)
-- folyt. köv holnap, mert belelendültem, hajnal van és holnap még vár a GDP lapátolás.